II.éved 7.fejezet

Drágáim! Nos meg is jött a rész:D Nagyon köszönöm a komikat hihetetlenül jól esnek. A díjakat is köszönöm szépen, amint lesz egy kis időm kirakom őket:) Nem is dumálok tovább jó olvasást! Ja még annyi hogy csatlakozzatok a Facebook csoporthoz: KATT!

   Attól félek, hogy Lia nem fog emlékezni az igazi apjára

Az elmúlt hetekben az életem a legjobban alakul! Niallel annyira szeretjük egymást, mint még soha, ami meg is látszódik rajtunk. Folyton romantikázunk, nem tudunk egymástól elszakadni és úgy viselkedünk Emilyvel, mintha mindketten a szülei lennénk. Örülök, hogy Lia és a szöszi ennyire kijönnek, hisz mindkettőjüket nagyon szeretem. Mint mostanság megszokott, megint Niall vitte Emilyt oviba, ugyanis a kicsi lány mindig kijátssza a kiskutya szemeit, aminek nem tudok ellenállni. Mosolyogva figyeltem a tévét, amiben valami ostoba mese megy. Most kérdezitek magatoktól, hogy miért mesét nézek? Mert a lányom rászoktatott és mert röhejes. A bejárati ajtó csapódását halottam meg, ami azt jelenti, hogy a szőke hercegem megérkezett. A tévét kinyomtam, majd feltápászkodtam a kanapéról, hogy köszöntsem lovagom, aki a konyhába ment, így követtem.

- Szia édes! – köszöntem vigyorogva, de amint megláttam az arcát inkább csöndbe maradtam. Szemeiben meglepődöttséget és boldogságot véltem felfedezni, amiért egy furcsa fejet vághattam, ugyanis szerelmem felkuncogott, amint rám nézett. Elmosolyodtam, majd elé sétáltam és egy csókot váltottunk, majd leültem az egyik bárszékre és őt figyeltem, miközben a hűtőből kiveszi a szendvicsekhez valót, amiket a pultra rak. – Minden rendben? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Ahan. – válaszolt egyszerűen.

- Akkor inkább úgy kérdezem, hogy mi történt? – szólaltam meg újra, mire gyönyörű kék szemeit rám emelte.

- Nos. A lányod számára én vagyok az apja. – magyarázta egy kis gondolkodással közben. A szemem kikerekedett, nem bírtam nyelni, mert egy bazi nagy gombóc növekedett a torkomban és hirtelen levegőt is elfelejtettem venni.

- Hogy mi?! – kérdeztem vékony hangon, mire Niall felkuncogott. – Ezen nincs semmi röhejes. – szólaltam meg, mire a szöszi abbahagyta a nevetést és rám nézett.

- Engem nem zavar. Hisz olyan, mintha a lányom lenne. – magyarázta mosolyogva, mire elgondolkoztam. Örülök, hogy így tekintenek egymásra meg minden, de nekem ez fura. Hisz az igazi apja nem Niall, hanem Will és ez teljesen összezavarhat mindent. Mármint, ha Emily felnő és elfelejti, hogy ki is az igazi apja, hogy majd azt hiszi, hogy Niall az igazi apja? Akkor mit csináljak? Nem mondhatom neki, hogy: „Hé Niall nem az igazi apád, csak te hívtad így kiskorodba, hanem az igazi apád meghalt egy motorbalesetben mikor három éves voltál!” Ez azért elég durva lenne. – Minden rendben? – kérdezte szerelmem megszakítva a gondolatmenetemet.

- Persze! – válaszoltam azonnal, kicsit sem hihetően, majd a pultról gyors felkaptam a kulcsaimat és felálltam a székről, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

- Most hova mész? – kérdezte Horan, miközben utánam loholt a folyosón.

- El! Majd jövök! – mondtam, miközben intettem egyet a kezemmel és kiviharzottam a házból. Pontosan nem tudtam, hogy merre megyek, vagy hova akarok menni, csak sétálni akartam, hogy kiszellőztessem a fejemet. Miközben csak sétáltam előre a gondolataim folyamatosan csak kreálódtak és nem bírtak leállni, egyre rosszabb elképzelések jutottak az eszembe. Hirtelen azt vettem észre, hogy a lábaim egyre jobban csak gyorsulnak végül pedig futottam. Ahogy néztem a házakat elmenni mellettem, az egyiknél megálltam és elsétáltam az ajtóig. Vettem egy mély levegőt, majd becsöngettem. Mivel nem nyitott senki ajtót, ezért folyamatosan nyomtam a kis gombot, míg végül a zár kattant és a nyílászáró kinyílt. Azonnal a nyakába vetettem magam, mire kezeit átfonta a derekam körül. Szorosan öleltük egymást, majd miután elváltunk a nappaliba mentünk.

- Rég láttalak. Gyönyörű nő lett belőled. – vigyorgott szélesen Jack (ha nem emlékeznétek rá, ő Lisi nagybátyja).

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, miközben leültünk a kanapéra.

- Mi a baj Lisi? - kérdezte félve, mire tekintetem rá emeltem és nagy levegőt vettem. Elmagyaráztam neki a bánatom, hogy mi nyomja a szívem, hogy mitől félek. Miközben beszéltem, ő gondosan figyelt, volt, amikor bólogatott, volt, amikor csak nézett. Csak mondtam folyamatosan, de nem szólt bele, megvárta, hogy végigmondjam.
- Értelek. Szóval tömören az a gondod, hogy Emily úgy hívja Niallt, hogy apa? – kérdezte egekbe szökő szemöldökkel. Megráztam a fejem, miszerint nem ez a bajom, ezért összeszűkítette a szemeit. – Akkor nem értelek. – nevetett fel kínosan, mire egy halvány mosoly jelent meg rajtam.
- Attól félek, hogy Lia nem fog emlékezni az igazi apjára…Willre. És, ha nem fog emlékezni és, majd később kiderül, hogy nem Niall az apja, azért én lennék a hibás és engem gyűlölne meg, amit nem bírnék ki… - magyaráztam hadarva, majd nagyokat kortyoltam az előttem lévő vízből.
-  Lisi idefigyelj. Ha a lányod egy kicsit is hasonlít rád, akkor meg fogja érteni a dolgokat. Ha pedig ilyen téren az apjára ütött, akkor még jobb ugyanis William egy nagyon okos és értelmes fiú volt. Biztosra veszem, hogy megtudjátok a dolgokat beszélni, ha bekövetkezik a félelmed. – szólalt meg egy kis idő után. Szavait átgondolva igaza van, hisz minden amit mondott igaz. Hálásan néztem rá, amit ő egyből értett. Elkezdtünk beszélgetni mindenféléről, ami a szívemet nyomta, ezzel segítve rajtam. Jack egy igen értelmes pasas, akivel bármit meg lehet beszélni. Miután kibeszéltem magamból mindent, az órámra pillantottam, így rájöttem, hogy az egész napot itt töltöttem. Jesszusom Emily! Biztos vagyok benne, hogy valamelyik fiú volt olyan okos és hazahozta.
- Meg mostanság olyan rossz érzésem van...mintha történt volna valami borzalmas...de nem tudok rájönni, hogy micsoda... - magyaráztam magam elé nézve, mire Jack megsimította a karomat, ezért kék íriszeim rá emeltem. Nyugtatóan mosolygott rám, de nem segített, ezért inkább elhessegettem a rossz gondolatokat és mocorogni kezdtem. - Haza kell mennem, mert már sokszor hívtak. - szólaltam meg, miközben a mobilomat néztem, amin Zayntől öt, Louistól kilenc, Nialltől pedig tizenhárom nem fogadott hívásom volt. Elköszöntem a nagybátyámtól, majd hazafelé vettem az irányt. A járdán gyalogolva azon gondolkozom, hogy hogyan magyarázzam meg a fiúknak és a kislányomnak, hogy eltűntem egész napra. Az utcát csak a lámpa pislákoló fénye világította be. Egy pillanatra megálltam és felnéztem a sötét égre, amit a csillagok és a hold ragyogott be. Elmosolyodtam a szép látványon, majd újból útbak eredtem. Egy tizenöt perces séta után a fiúk hatalmas villája előtt találtam magam, amiből az ablakokon át a lámpák fényesen világítottak. Sóhajtottam egyet, majd a kulcsaimat kezdtem keresgélni a zsebeimben, majd miután rátapintottam kihúztam és a zárba dugtam. Elforgattam kétszer, majd halkan kinyitottam az ajtót, amit magam után becsuktam és nekidőltem, majd lecsúsztam a földre. Magam mellé pillantottam, ahol egy boríték volt rajta az én nevemmel. Furcsállva emeltem fel, majd a körmöm segítségével kinyitottam, amiből egy papírt húztam ki.

"Drága Lisi!
Ha ezt olvasod, akkor meghaltam. Az egyik haveromat kértem meg, hogyha meghalok, akkor ezt a levelet adja fel. Nos, ezek szerint feladta. Mindegy. Sajnálom, hogy úgy kellett elválnunk egymástól, de elhiheted, hogy nagyon szeretlek! Te vagy a hugicám, akit imádok és szeretek. Ne szomorkodj, búsulj, sírj, hogy meghaltam, mert ennek így kellett lennie. Tudom, most azon gondolkozol, hogy ez meg mi. Nos, ezek szerint voltam olyan béna, hogy valamilyen balesetet szenvedtem, vagy összeszedtem valami betegséget, esetleg hatalmas bajba kerültem és kinyírtak. De szerintem csak egy baleset volt az egész. Mindegy. Tudom, hogy nem kellett volna egy szó nélkül elmennem, hisz megbíztál bennem és mérhetetlenül szerettél. Hogy honnan tudom, hogy szerettél? Mert te igazán ki tudod mutatni. Csak azzal, ahogy beszélsz valakivel vagy viselkedsz. Büszke vagyok rád, hisz tudok mindenről. Hogy van egy csodálatos kislányod Willtől és, hogy boldog vagy. Ne kérdezd honnan tudom, csak tudom. Will nagyon kedves és okos fiú, aki annyira szeret téged, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Mesélt rólad, hogy mennyire szeret téged és, hogy vigyáz rád és óv mindentől, amitől csak tud. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ismerem őt, nagyon régről. Egy suliba jártunk, de ez most mindegy. Tudom, hogy egy remek anyuka vagy. Hisz ismerlek, tudom milyen gondoskodó és védelmező vagy. Szeresd azokat, akik szeretnek és soha ne hanyagolj el senkit! Viszont van egy dolog, amire te csak később fogsz rájönni. Ha leírom nem biztos, hogy rá fogsz jönni, de azért utalok.

„Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít mi történt, mennyi idő telt el, szeretni fogod. Úgy érzed túlléptél, hogy többé már nincs rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét, mint életed tavasza. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog, s életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos... Mert este, mikor lefekszel, párnádra hajtod fejed, elindul a kisfilm, peregnek az emlékek és a könnycseppek…”

Remélem egy nap rájössz és helyesen cselekszel!
Ölel: Josh Mason"

A könnyeim patakként folytak le az arcomon, miközben a levelet belegyűrtem a zsebembe. Hangos zokogás tört ki belőlem, ezzel mindenkinek a tudtára adva, hogy megjöttem. Arcomat a kezeimbe temettem és lábaimat felhúztam. Miután a kezemmel megpróbáltam letörölni a könnyeim, de nem ment, inkább a lábam köré fontam őket és teljesen összekuporodtam. Legelőször Niall tűnt fel, aki egyből hozzám rohant, majd letérdelt mellém és átölelt. A nyaka köré tekertem mindkét karomat és úgy zokogtam a vállára. Nem kérdezett semmit, tudta nem válaszolnék, meg amúgy sem tudok. Egyik kezét a lábaim alá rakta, míg a másik a hátamon volt és felemelt. Zayn, Louis és Liam minket néztek, de én csak egy pillanatra láttam őket, ugyanis a folyékony szomorúság fátylat csinált a szemeimre, ezért inkább fejem szerelmem mellkasának nyomtam és úgy bőgtem tovább. A pólója már tiszta könny volt, de nem érdekelte, legalább is szerintem. Felvitt az emeletre, majd be a szobájába, ahol lerakott az ágyra, majd a fürdőbe ment. Hirtelen a víz folyását hallottam meg, majd az ajtóban a szöszi jelent meg és felém közeledett. Ismét felemelt és bevitt a fürdőbe, ahol megpróbált a lábaimra állítani. Miután megtaláltam az egyensúlyom körülnéztem. A kádba engedett vizet, majd belenyomott egy csomó tusfürdőt, amit felhabosított, úgy hogy mindenhol legyen. Elzárta a csapot, majd ismét felém jött. Megállt előttem, majd az arcomon maradt könnyeket letörölte és egy puszit hintett az arcomra. Megfogta a pólóm szegélyét és elkezdte felfelé húzni, majd levette rólam. Ugyanezt megcsinálta minden egyes ruhadarabommal, amiket a földre dobált, majd ismételten felemelt erős karjaival és gyengéden belerakott a kádba. A víz meleg volt, de nem forró, inkább olyan kellemes hőmérsékletű. Megfogta a szivacsot és elkezdett megfürdetni, ugyanis tudta én ezt nem csináltam volna, mert teljesen kimerültem és a sírás miatt elég kába voltam. Miután megmosott kivett a kádból és egy törölközőt csavart körém, majd bevitt a szobájába, ahol letett az ágyára. Megtörölt és rám adott egy boxert és az egyik pólóját, majd kiment a szobából. Egy fél perc után visszajött a fésűmmel a kezében, majd mögém ült és kifésülte a vizes hajam. Miután azzal is végzett befektetett az ágyába, majd gyors levette magáról a pólóját és a nadrágját és befeküdt mellém. Az összes erőmet összegyűjtve egy picit megemelkedtem és egy puszit nyomtam ajkaira. Mosolyogva figyelt engem, majd már csak arra emlékszem, hogy minden elsötétül.