II. évad - 1.fejezet

Kedves Olvasóim!
Visszatértem! Örömmel mondhatom, hogy megírtam részt, amit nehezen de kipréseltem magamból:)  A verseket legjobb barátnőmnek köszönhetem, mivel ő írta azokat!  Remélem tetszeni fog és kapok pár komit:) Megérdemel ez a rész 3 komit? És ha valakit érdekel nagyon klassz volt a nyaralásom, de kb 1 hét múlva megint nem leszek pár napig, mert megyünk rokonhoz szülinapot ünnepelni, ezért mehetek egy hülye busszal 5 órán át Siófokra>.< Xx RR

                                           Nem tudom...

Olvasás közben ezt hallgasd!

*5 évvel később*

*Niall szemszöge*

Még mindig nem tudom... Még mindig nem tudom, hogy miért hagyott el az a nő aki a világot jelentette nekem. Sosem felejtem el azt a délutánt amikor elhagyott. Az után a nap után több hónapig ki sem léptem a házból, addig persze nem voltak se koncertek, se dedikálások, se semmi ilyesmik. Kb. olyan öt hónap után erőt vettem magamon és elmentem egy próbára. Azután újra elkezdődtek a koncertek és a turnézás. Őszintén szólva a szívem hasad meg, ha arra gondolok, hogy a sors nem nekem szánta Lisit. Az eltelt öt évben egyszer sem láttam. Hiányzik...hiányzik a hajának a mangó illata, hiányzik édes nevetése, hiányoznak tengerkék szemei amik mindig csillogtak, hiányzik az ahogyan mindig átölelt, hiányoznak a forró csókjai, hiányzik a csodálatos mosolya, hiányoznak a boldog pillanatok amiket átéltünk, hiányoznak az együtt töltött éjszakák, hiányzik minden ami Ő volt. Öt éve történt az eset, de még mindig nem bírtam kiverni a fejemből.
A koncertnek vége, így az öltözőbe mentünk pihenni egy öt percre, mert ezután dedikálás következik.
- Egyre őrültebbek a rajongók. - mondta Harry miközben levetette magát a kanapéra. Nem nagyon figyeltem a többiekre, mert megint a gondolataimmal voltam elfoglalva, ami mostanság folytonos.
- Már megint min gondolkozol? - bökött oldalba Louis. Merengésemből visszatérve tekintetem rá emeltem. Megráztam a fejem, hogy nem érdekes. - Lisin? - kérdezte, mire kifújtam a levegőt és egy aprót bólintottam.
- Ugyan már haver! 5 éve nem láttuk, 5 éve kilépett az életünkből! - szólalt meg bunkón Zayn. Nem foglalkozva beszólásával, hanyagul megrántottam a vállam, majd két térdemen megtámaszkodtam, míg arcomat a kezeimbe temettem. Pár könnycsepp szökött ki szemeim közül, amiket gyorsan letöröltem.
- Zayn hagyjad már! Nem könnyű túllépni egy olyan lányon, aki sokat jelentett neki. Majd megbékél. - szólalt meg Liam.
- Köszi Liam, de igaza van! Nem sopánkodhatok örökké egy lány miatt! - álltam fel, majd kiléptem az öltözőből, mögöttem a többiek. Elmentünk az asztalokig, ahol mind helyet foglaltunk. A rajongók egy hosszú sorban álltak és várták, hogy aláírást és képeket kérhessenek. Voltak nagyobbak-kisebbek, de leginkább 10 és 20 év közöttiek. Megkezdtük a dedikálást, ahol voltak normális és kicsit őrültebb rajongók. Már majdnem végeztünk, mikor egy kislány jött.
- Kérhetek egy aláírást? - kérdezte angyali hangon. Mosolyogva bólintottunk, majd megszólaltam.
- A szüleid hol vannak? - kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá.
- Az apukám nem él...az anyukám pedig kint vár. - somolygott ránk. Amint kimondta, az ajtó nyílt és egy ismerős nő lépett be rajta. A kislány futásnak eredt, mire a nő leguggolt és felkapta.
- Anyu! - sikongatott a kislány.
- Lisi? - szólalt meg Liam.
- Sziasztok! - köszönt mosolyogva félénken. Az állam a földet súrolta, amint a felismerés csapott belém. - Fiúk bemutatom a kislányomat, Emilyt. - mutatott a méz szőke hajú kék szemű pöttömre.
- Váó.... - nyögte fel Louis. A szívem hevesen dobogott, a pillangók előjöttek a hasamban, a fülemben lüktetett a vér és szaporán vettem a levegőt. Teljesen ledöbbentem. - Igazi nő lettél húgi. - mondta Tomlinson, majd odament hozzájuk és átölelte exbarátnőm. Lisa édesen felnevetett, ami még mindig ellenállhatatlan.

*Liam szemszöge*

Mindenki köszöntötte Lisit, majd félrehívtam, hogy tudjunk egy kicsit kettesben beszélni.
- Emily hogy értette, hogy az apukája nem él? - kérdeztem kedvesen.
- Úgy hogy Will meghalt. 1 éve. Azóta nem vagyok a régi, mindig mindenen kiborulok és már nem tudok nevetni semmin. - szólalt meg Lisa miközben pár könnycsepp szánkázott le az arcán. Szorosan magamhoz húztam, majd nyugtatni kezdtem, hogy minden rendben. - És még hab a tortán, hogy valószínűleg ti gyűlöltök, mert elhagytam Niallt ezzel összetörve Őt. - suttogta fülembe. Elhúzódtam tőle, majd letöröltem a sírás nyomait.
- Ha gyűlölnénk, akkor így fogadtunk volna és most ölelgetnélek? - kérdeztem mosolyogva, mire szipogva egy picit elmosolyodott.
- Hé Lisi minden rendben? - jött ide hozzánk Harry.
- Persze Hazz. Úgy hiányoztatok már! - szólalt meg Lisi, miközben átölelte Stylest. Elengedték egymást majd Hazza visszament játszani Emilyhez.
- Hány éves? - kérdeztem mosolyogva a pöttömre utalva.
- Négy. Igazi kis szupersztár. - vigyorgott Elisabeth.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenül.
- Fantasztikus hangja van. - vigyorgott rám.
- Anyjától örökölte. - mosolyodtam el.
- Nem. Willtől. Én sosem tudtam a magas hangokat kiénekelni, míg Will igen. - magyarázta. Will? Nem is tudtam, hogy Will tud énekelni. Igazából nem is gondoltam volna. Igazán meglepett ez a dolog. Még beszélgettünk egy picit, majd Lia-t haza kellett vinni lefektetni aludni, mert már későre járt.
- Na de anyu! Én még maradni akarok! - durcáskodott a kislány.
- Lisi gyertek hozzánk, majd Emily elalszik ott. - ajánlottam. Vonakodva, de beleegyezett, így megindultunk a kocsinkhoz.
- De nem fogunk elférni az autóban. - akadékoskodott bunkón Zayn.
- Van sajátom. - emelte fel a kulcsokat a lány.
- Neked mióta van jogsid és kocsid? - dülledt ki Louis szeme.
- Négy éve. - válaszolt tömören. Mindenki beszállt az autóba, majd elindultunk. Louis ült a volán mögött, Harry az anyósülésen, Zayn Niall és én hátul.
- Zayn mi a bajod? Miért vagy bunkó Lisivel? - kérdeztem halkan. Nem válaszolt csak valami "Semmi közöd hozzá." mondatot morgott az orra alatt. A hazaút csöndben telt senki nem mondott semmit, csak a rádió szólt halkan. Amint leparkoltunk, akkor ért oda Elisa. Ő is kiszállt a kezében az alvó Emilyvel.
- Gondoltam, hogy el fog aludni. - suttogta mosolyogva. Kinyitottam neki az ajtót, így segítve neki a bejutást a házba.

*Elisabeth szemszöge*

- Köszi Liam. - suttogtam utalva arra, hogy kinyitotta nekem az ajtót. Bólintott válaszadásként. - Hova fektethetem le Lia-t? - kérdeztem körbenézve a társaságon.
- Niall-ébe! - vigyorgott Louis, mire a szöszi beleboxolt a karjába.
- Nem baj? - kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon. Amint rám nézett arca ellágyult, míg szemeiben szomorúság csillogott. Megrázta a fejét, mire én egy hálás pillantást küldtem felé. Felmentem a lépcsőn, majd be a szöszi szobájába. Óvatosan ébresztgetni kezdtem kislányomat, majd miután felkelt bevittem a fürdőbe, ahol a kádat félig teleengedtem vízzel. Levettem Emilyről a ruhákat, majd beleraktam a langyos vízbe. Gyorsan megfürdettem, majd egy törölközőbe beletekertem és bevittem a szobába. Megtöröltem, majd Niall szekrényéből kivettem egy kisebb pólót, amit kislányomra adtam. Befektettem az ágyba, majd mellé feküdtem és énekelni kezdtem neki egy altatódalt.
              
                                    "Az éjszaka előbukkan, a hold kukucskál
                                     Minden csöppség az ágyához jár
                                     A csillagok néznek le rád
                                     Ezer kis tündér vigyáz
                                    Csukd le szépség gyenge szemedet
                                    Édes anya fogja kicsiny kezedet
                                    A bárányfelhők rég eltűntek
                                    Hogy ringassák piciny tested
                                    Egy falevél se rezzen
                                   Hogy te aludhass csöppem
                                   Csukd le szépség gyenge szemedet
                                   Édes anya fogja kicsiny kezedet"

Amint befejeztem az altatódalt egy puszit hintettem fejére, majd éreztem ahogyan a szemhéjaim kezdenek lecsukódni és mély álomba merülök.

Este egy halk éneklésre keltem. Fejemet felemelve néztem körül. Tekintetem az órára siklott, így megtudtam hogy hajnali fél egy van. Kikeltem az ágyból, majd a hang irányába indultam. A zeneszobából szólt a dal, így az ajtónak nyomtam a fejem és hallgatózni kezdtem. Tudom nem szép dolog, de hát ez van.
                          
                           "Hogy milyen volt nélküled az eltelt idő
                           Körém gyűlt rengeteg fekete felhő
                           Esőcseppek az ablakon
                           Mint könnyek az arcomon
                          Folytak le sebesen
                          Míg ültem dermedten
                          Minden dalom hozzád írtam
                          Míg a tollat fogni bírtam
                         Oh, Lisi mit mondhatnék neked
                         A szó, a gondolat bennem rekedt"

Niall édesen csilingelő hangját hallottam, amint egy számomra ismeretlen dalt énekel. Amint meghallottam, hogy miről szól, a könnyek versenyt futottak az arcomon, amiket próbáltam letörölni, de fölöslegesen, mivel újak jöttek a helyükre. A hangja elhalkult és gitáron pengetett még párat majd néma csönd töltötte meg a házat. Háttal nekidőltem a falnak, amin lecsúsztam, majd a térdeim felhúztam, amiket a karjaimmal öleltem körül. Fejem a térdemre hajtottam és úgy folytattam a kínkeserves sírást. Lépteket hallottam meg az ajtó mögül, de mozdulni nem bírtam, hisz minden erőmet a sírásba temettem. A nyílászáró kinyílt, majd éreztem ahogyan egy kéz elkezdi a hátamat simogatni. Nem néztem fel, jól tudtam, hogy ki az. A zokogás nem akart alább hagyni, hanem még jobban elkezdtem bőgni.
- Hogy tehettem ezt veled? - kérdeztem szipogva, miközben felemeltem a fejem. - Hogy tehettem ilyet? Annyira sajnálom! - sírtam, sírtam és sírtam. Nem tudtam mást csinálni csak sírni.
- Gyere aludni. - suttogta kedvesen. Segített felállni, majd felkapott a karjai közé és bevitt a szobájába. Lefektetett az ágyra Emily mellé, majd betakart és kiakart menni, de én a karja után kaptam és megfogtam a csuklóját, mire kérdő tekintettel nézett vissza rám.
- Aludj velem. - kértem suttogva. Egy bujkáló mosoly jelent meg arcán, amit próbált nem kimutatni, de én mégis megláttam. Levette a pólóját és a nadrágját, így csak egy szál boxerben állt az ágy mellett. Én is levettem a trikómat és a nadrágomat, így csak fehérnemű volt rajtam. Befeküdtünk mindketten az ágyban kiskifli-nagykifli formában, majd megfogtam Niall kezét és átraktam a derekamon, mire engem kirázott a hideg.
- Jó éjszakát! - suttogta a fülembe, miközben tenyere a hasamat érintette. Jó volt újra érezni, hiányzott már nagyon ez az érzés. Egy mosollyal az arcomon hunytam le szemeim. - Ne feledd, sosem haragudtam rád! - hallottam meg édes hangját utoljára.

Reggel éreztem, ahogyan lányom elkezd rajtam ugrálni. Kinyitottam a szemeim és ránéztem az órára, reggel hét óra volt. Óvatosan kikeltem az ágyból, hogy véletlenül se ébresszem fel Niallt. Sikeresen kikeltem, majd a szöszi szekrényéből kivettem egy pólót, amit gyors magamra kaptam, hisz fehérneműben csak nem kéne ki menni. Felvettem kislányomat, ezért a nyakamon kezdett erősen csimpaszkodni, majd megindultam le a konyhába. Bent még nem volt senki, hisz ki olyan hülye aki reggel hétkor már ébren van. Emilyt leültettem az egyik székre, majd gyors csináltam neki egy kakaót, amit aztán elé raktam és jóízűen inni kezdett.
- Mit kérsz reggelire? - kérdeztem kedvesen.
- Palacsintát! - kiáltott fel. Elmosolyodtam, majd gyorsan megcsináltam a kért ételt és még a fiúknak is csináltam. Mindenkinek megterítettem, majd lányomat lent hagyva a sok étel között felmentem. Remélem nem fogja felfalni mind.... Bementem a fürdőbe, ahol levetettem magamról a pólót és a fehérneműt, majd beálltam a kabinba és megengedtem a vizet. Minden egyes porcikám átjárta a melegség, az izmaim ellazultak, míg a meleg pára szétterjedt az egész fürdőben. Gyorsan megfürödtem, majd magam köré tekertem egy törölközőt és visszamentem a szobába, de addigra a szöszi már nem volt ott. A tegnapi ruháimat felvettem, majd lementem a kislányomhoz. A konyhába mindenki evett, ami mosolygásra késztetett.
- Jó reggelt! - köszöntem halkan, mire mindenki Zaynen kívül köszönt. Rosszul esett, hogy ennyire sem képes, de ezt az érzést arrébb raktam, mert Emily-ért indultam. Felemeltem a székből, majd karjaim közé kaptam és felvittem. Megmostam piszkos kezeit és csokis száját. De honnan lett csokis? Biztos valamelyik fiú volt. Nagyon remélem, hogy nem volt benne mogyoró, mert Lia allergiás a mogyoróra. Gyors felöltöztettem lányom, majd vele együtt visszamentem a konyhába.
- Melyikőtök adott neki csokit? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Én. - vigyorgott Louis.
- Volt benne mogyoró? - kérdeztem félve.
- Igen miért? - értetlenkedett tovább Tomlinson.
- Mert allergiás rá! - szólaltam meg suttogva.
- Mit csinálna? Köhögne, tüsszentene? - kérdezte bunkón Zayn.
- Nem! Fulladozni fog pár percen belül! - akadtam ki. Malik egyből rám emelte tekintetét, így meglátta a szemeimet, amiben félelem, aggodalom és segítségkérés volt. Nem gondolkozva egyből felpattant és fogta a kocsikulcsokat. Lia-val a kezemben rohantam utána, majd beszálltunk az autóba. Zayn gyorsan hajtott, majd amint odaértünk a sürgősségire egyből kiszálltam és bevittem a lányom.

Egy kórterem előtt állok és várom, hogy kezeim közt tudhassam kislányom. 
- Jaj Lisi annyira sajnálom, nem tudtam! - fordult be a sarkon Louis. Idejöttek hozzám, mire megszólaltam.
- Semmi gond Lou, nem tudhattad! Az orvos beadta neki a gyógyszert már csak arra várok, hogy kijöjjenek. - mosolyogtam rá, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.
- Reméltem, hogy nincs semmi baja. - nyögött fel Tomlinson. Az ajtó nyílt, majd kislányom rohant ki mosolyogva.
- Anyu, anyu! - mondta nevetve, miközben felkaptam kezeim közé. Én is felnevettem , majd leraktam és megfogtam kicsiny kezét. Elindultunk ki a kórházból a parkolóba.
- Köszönöm Zayn! - mosolyogtam rá. Nem válaszolt csak megrántotta a vállát és előre ment. - Ennek meg mi baja? - kérdeztem Liamtől. Nem tudta ő sem, ezért értetlenkedve szálltam be Malik mellé a kocsiba. Kislányom Louis-val ment mert kihisztizte. Beindította a motort, majd rátértünk az útra.
- Haragszol rám? - kérdeztem csendesen. Nem válaszolt csak valami "szerinted?" félét morgott az orra alatt. - Mond már meg, hogy miért vagy dühös! - rivalltam rá, mert már nem bírtam a feszült csendet.
- Hogy miért vagyok?! Hogy miért vagyok?! - ismételte ingerülten és egy picit felemelte a hangját.
- Igen, miért?! - folytattam már én is dühösen.
- Tudni akarod?! Rendben akkor elmondom! Az hogy 5 éve se szó se beszéd elmentél, kizártál minket az életedből! Még annyit se mondtál, hogy csá vagy valami! Miután Niall elmondta, hogy miért mentél el, nem hibáztattunk téged. Oké a szíved már nem Niallért dobogott és?! Azért még nem kellett volna engem is kizárnod az életedből! Tudod én tényleg megbíztam benned, hogy nekem mindent elmondasz! Én még olyanokat is mondtam neked, amiket senki másnak! Teljes mértékig számítottam rád, bíztam benned, de egyik pillanatról a másikra eltűntél! Felszívódtál! Legalább annyit mondhattál volna, hogy "Ne számíts rám elmegyek!" vagy valami! De semmi.....és tudod ez fájt a legjobban....nem az hogy elmentél, hanem az hogy ezek szerint nem bíztál meg bennem.... - öntötte ki a szívét Zayn. Az elején ordibált, de a végére elhalkult a hangja és végül befejezte. Szemeimbe könnyek szöktek, miközben mesélte, hogy mennyire megbántottam csak azzal, hogy nem mondtam el neki, hogy elmegyek. Csak egy szó kellett volna, de már késő. 
Elrontottam.
- Sajnálom! - nyögtem fel halkan.
- Sajnálhatod is... - suttogta miközben leparkoltunk. A könnyek leszánkáztak az arcomon, amiket azonnal letöröltem. 
- Hogyan tehetem jóvá? - kérdeztem reménykedve. 
- Nem tudom... - suttogta, miközben rám nézett. Kész, vége, a Zaynnel való bizalmi kapcsolatomnak. Én mindig is megbíztam benne, de sajnos ezt sosem mutattam ki... Malik kiszállt az autóból, majd bement a házba. Én még egy picit kint ültem a kocsiban és gondolkoztam. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy én mekkora egy bunkó vagyok! Jesszusom...